2011. augusztus 17-én útnak indultam Siófokra – akkor még nem tudtam, hogy teljesen más irányt vesz az életem. A legtöbb fiatalhoz hasonlóan nekem is voltak álmaim. Lent, a Balatonnál ez az érzés csak erősödött bennem: sok barát vett körül és önkéntelenül ez szakadt ki belőlem: Ilyen boldog soha nem voltam még…

Négy nappal később, mielőtt hazajöttünk volna, még kimentünk a strandra fürödni és én elaludtam egy fa alatt az árnyékban. Másnap korán munkába indultam, de hirtelen rosszul lettem. Fájt a mellkasom. Orvoshoz mentem, aki vért vett és beküldött vele a kórházba. Most már biztos voltam benne, hogy nagy a baj. És egy nappal később az orvos kénytelen volt a szemembe mondani: leukémiás vagyok! Körülöttem a világ hirtelen egészen elmosódottá vált. Úgy éreztem, nem fogom én ezt bírni, gyenge vagyok én ehhez. Aztán ahogy Anyu arcára néztem: egy könnycsepp gördült ki épp a szeme sarkából… Mindez úgy 4 másodperc alatt történt… Ennyi időre hagyhattam el magam… Felálltam és magamhoz öleltem Anyut és mosolyogva azt mondtam: Ne aggódj, minden rendben lesz, küzdeni fogok!

És tényleg így történt: értük küzdöttem minden nap, azokért, akik szeretnek. Ha nagyon rosszul voltam, akkor is mindig igyekeztem leplezni ezt, csak hogy el ne keseredjenek. Akkor is mosolyogtam, ha épp sírni tudtam volna a fájdalomtól – és ezt a dacos mosolyt a sorsnak szántam. Elvehette a hajamat, a jó közérzetemet, a szabadságomat, de a mosolyomat nem vehette el!

A leukémia nem átok, amiért sírnom kellett volna, hogy miért büntet a sors, hanem feladat, amit komolyan vettem. Rettenetesen meg akartam gyógyulni. Tudatosan kerestem, hogy mi az, ami erőt ad nekem. Elkezdtem írni egy könyvet naplószerűen. Minden nap lejegyeztem az érzéseimet, előttem lebegett a cél, hogy egyszer könyv lehet belőle és másoknak talán erőt adhat. Minden este úgy feküdtem le, hogy reggel nekem fel kell kelnem, mert feladatom van. Muszáj felkelnem!